Fontosak a barátok - ezért szeretném, ha minél több barátom lenne. Fontosak a mosolyok - ez is nyilvánvaló.
De milyenek a mosolyok?
Bőséges a választék belőlük. Némelyik gúnyos, némelyik művi, diplomata mosoly.
Ezek nem elégítenek ki, sokkal inkább félelmet, gyanakvást keltenek bennem.
Ám a valódi mosoly reményt adó, biztató, üdítő. Ha azt akarjuk, hogy valódi mosoly ragyogjon az arcunkon, meg kell teremtenünk magunkban a valódi mosoly forrását.
(Tendzin Gyaco)
A lottónapokon - most már van bőven! - egyre több embert látni a fogadó irodákban. Feltűnően sokat. Talán valóban a szegény ember egyetlen lehetősége a szerencsejáték? Mert hinni kell valamiben, az tuti. „Ez ad esélyt!” - mondjuk jónéhányan. A munkahelyek bizonytalanságában mára már esélyt sem kapunk. A rendszerint minimálbéren kipréselt fizikai dolgozók - bocsánat: ma már ne használjuk a kétkezi munkás kifejezést sem - szóval a fizikai dolgozók, a reménytelenség biztos nyugalmával, egyhangúan nyomják napról-napra két-három műszakban. És egyre többen félik, hogy meddig.
Hol van már az „átkosban” adatott nyugalom, miszerint ha valaki becsületesen, és jól végezte dolgát bizton számíthatott arra, hogy onnan megy nyugdíjba is. Még talán meg is becsülték. Hogy „hol van már a tavalyi hó?”- Villon sem tudnámegmondani.
Ismerősöm mesélte, beszélgetett valakivel, kérdi tőle hol dolgozik?
„A plázába’.” - jött lakonikus egyszerűséggel. A válasz igen meglepte, mert nemhogy
se kutyája-se macskája, de még nagyon iskolája sincs.
„Mit dolgozik ott?”
„Kültéri asszisztens vagyok!” – büszkélkedett.
„És mit csinál egész nap?”
„Hát szedegetem az eldobott papírokat, csikkeket, szemetet, meg kiürítem a kukákat.
Egy szerencsés emberrel beszélt.
Nem biztos, hogy rossz dolog széphangzatos nevet adni a munkának, de emellett kapjon becsületet is. Mert az is igen kelendő (lenne). Nem csak itthon, hanem mint a munkásokkal van külhonban, ahol meg is fizetik a melóst. Nekik „szerencséjük van”, ott kint: Belgiumban, Hollandiában, Németországban, meg még számtalanban, hontalanban.
Hát legyen szerencsénk!Nekünk is, az itthon maradóknak. És ne csak a fogadóhelyeken, hanem az életben, a munkában is. Reméljük, élünk egyszer egy szebb világot. Ha nem mi, hát majd az utánunk jövők. Hisszük, mert ezt akarjuk - így kell legyen!Mert ez ad igazi esélyt.
De akkormivel is van szerencséje, egy szerencsétlennek?
AJÁNLOM AZ OLDALT
A lottónapokon - most már van bőven! - egyre több embert látni a fogadó irodákban. Feltűnően sokat. Talán valóban a szegény ember egyetlen lehetősége a szerencsejáték? Mert hinni kell valamiben, az tuti. „Ez ad esélyt!” - mondjuk jónéhányan. A munkahelyek bizonytalanságában mára már esélyt sem kapunk. A rendszerint minimálbéren kipréselt fizikai dolgozók - bocsánat: ma már ne használjuk a kétkezi munkás kifejezést sem - szóval a fizikai dolgozók, a reménytelenség biztos nyugalmával, egyhangúan nyomják napról-napra két-három műszakban. És egyre többen félik, hogy meddig.
